Ki írta a Bibliát?

Az Ószövetségben lévő történetek az emberi faj és a zsidó nép eredetét mutatják be. Mózesig egyetlen történetet sem jegyeztek le, ezek csupán szóban maradtak fent. A hagyomány úgy tartja, hogy Mózes a zsidók Egyiptomból való szabadulása idején írta le a Biblia első öt kötetét. A történet szerint a rabszolgaság elől elszökött zsidók 40 évig vándoroltak a sivatagban, így Mózesnek elég sok szabadideje lehetett, hogy lejegyezze a történeteket.

Pontosan nem tudjuk, hogy mikor készültek az első írások, ám az átlalános vélekedés szerint az Ószövetség legkorábbi szövegei Kr. e. 1250 táján születtek, vagyis jóval a bennük taglalt események megtörténte után. A szerteszét kerigő héber nyelvű írásokat Kr. e. 250-ben II. Ptolemaiosz egyiptomi uralkodó parancsára fordították le görögre és szerkesztették egy kötetbe. A következő pár száz évben senki sem nyúlt az írásokhoz.

Jézus maga nem jegyezte le tanításait, ám halálát követően tanítványai írásba foglalták a kereszténység legnagyobb alakjának történetét és mondanivalóját. Mikor Kr. u. 70-ben a rómaiak lerombolták a jeruzsálemi templomot, a zsidók csak azokat az írásokat tartották meg, amelyek még héber nyelven íródtak, így többek között Jézus tanításai sem kerültek be az ő kánonjukba. A keresztény tanítványok és evangélisták, például Pál apostol, római állampolgárként beutazhatták a birodalmat és terjesztették a keresztény tanokat. A kereszténység fokozatosan a legmeghatározóbb vallássá vált, ám több szekta kezdett megjelenni, így egyre inkább szükségessé vált valamiféle egységes tanítás bevezetése. Erre Kr. u. 400-ig kellett várni, amikor is a laodiceai és a karthágói zsinatban meghatározták, hogy melyik tanítás maradjon a keresztény kánonban és melyik nem. A Bibliából kimaradt tanításokat apokrif iratoknak nevezzük, a hagyomány szerint például a Jézust eláruló Júdásnak is volt egy saját evangéliuma.

Az immár egységesített Szentírást ezután átfordították latinra, majd szép lassan minden nyelvre. A Bibliának tehát számos szerzője van, és a Luther féle reformációig senki sem bolygatta, aki mégis, azzal az egyház általában nem bánt kesztyűs kézzel.