Elég nagy bajban lennénk, ha végtelen volna a világegyetem

Egy német csillagász, Heinrich Wilhelm Olbers 1826-ban vetette fel először azt a problémát, amelyet később tiszteletére Olbers-paradoxonnak neveztek el. A paradoxon lényege, hogy ha az univerzum tényleg végtelen lenne, akkor a csillagok fényének összeadódása miatt az égboltnak éjszaka is világosnak kellene lennie. A végtelen számú csillag miatt olyannyira világos lenne, mint egy csillag felszínén, ez pedig igen csak bántaná a szemünket. Azt pedig bárki megállapíthatja, hogy éjszaka meglehetősen sötét szokott lenni. 

via GIPHY

A paradoxont egy olyan személy oldotta meg, akitől erre a legkevésbé számítanánk: Edgar Allan Poe. Bizony, a híres költő volt az, aki gyakorlatilag megfejtette a 19. száza fizikájának egyik nagy talányát. A magyarázat szerint a távcsöveinkben a számtalan irányban mutatott üresség csak úgy magyarázható, ha feltételezzük, hogy a láthatatlan háttér mélysége annyira nagy, hogy az onnan jövő sugárzás még nem ért el minket. Tehát Poe azt feltételezte, hogy a világegyetemnek volt egy időbeli kezdete, ergo az nem végtelen.

Jeleneg a világ keletkezésének legelfogadottabb magyarázata is a korszakos költő elképzelését támasztja alá. Az ősrobbanás elmélete ugyanis éppen azt állítja, hogy a tér és idő kialakulásának volt egy kezdete. Az ősrobbanást támasztja alá a csillagok egy részének vöröses árnyalata is. A vöröses színeltolódás ugyanis arra enged következtetni, hogy ezek a csillagok távolodnak tőlünk, vagyis a világegyetem tágul. 

Bár a világegyetem szinte felfoghatatlanul nagy, azért nem végtelen. Ennek a fejleménynek mindenki örülhet, hiszen hogyan tudnánk éjszaka megcsodálni a csillagokat, ha azok fénye teljesen elvakítana bennünket?