Az 1800-as években árverésen vehettél feleséget magadnak
Forrás: Fortepan / CHOLNOKY TAMÁS

1869-ben az író és kiadó Robert Chambers kiadta a Book of Days (Napjaink könyve) című írását, amelyben részletesen beszámol a korabeli mindennapi élet történéseiről. Így szót ejt arról a ma már furcsának tűnő, de akkoriban bevett szokásnak számító aukcióról is, amelyen a férjek megunt feleségeiket bocsájthatták áruba.

A feleségeladás arany korszaka valahol 1780 és 1850 között volt, amikor összesen körülbelül 300 feleséget adtak el – legalább is ennyit hivatalosan, illegálisan valószínűleg ennek többszörösét. Az egyik legkorábbi ilyen esetet 1733-ból jegyezték fel: Birminghamben egy helyi újság írta meg, hogy Samuel Whitehouse eladta feleségét, Mary Whitehouse-t Thomas Griffiths-nek. Mindössze egy angol fontért kelt el a hölgy. Az átvételi elismeréssel Griffiths-nek alá kellett írnia, hogy a nőt minden hibájával együtt magához veszi.

1801-ben egy másik nőért egy fillérről indult az alku – persze nem ennyiért adták végül, de nem volt túl magas a kikiáltási ár. Volt olyan eset is, amikor a feleséget egy egész hordó sörért adták tovább.

Az aukció menete elég megalázó volt a nők számára: nyakörvvel a nyakukban vezették ki őket a piacra, ahol aztán egy aukciós blokkon kellett állniuk, amíg a férjük begyűjtötte az ajánlatokat. Amint az üzlet megköttetett, a nézők és az üzletkötő felek a helyi kocsmában fejezték be a tranzakciót, természetesen ide a hölgy már nem jöhetett.

Szörnyen hangzik a dolog, de valójában az esetek szinte mindegyikében a feleség ugyanúgy meg akart szabadulni a férjtől, mint a férj a feleségtől. Mivel a 19. századi Angliában a válás elég nehéz és drága procedúra volt, az aukcióval mindenki két legyet ütött egy csapásra: elvált a férjétől, és csinált egy kis cirkuszt a helyieknek. A hatóságok nem igazán szerették a megoldást, de általában, ha rossz szemmel is, de megtűrték a feleség kiárusítását.